Ez asszem 100x 150es, vagy vmi ilyesmi, és farostlemezre festettem olajjal. A második a legnagyobb, 170x185ös vászon + olaj, ez az egyetlen, amiről azt mondanám, hogy teljesen elkészült.
Miközben festettem őket, mindig úgy képzeltem, hogy az első az vmi kanos kis udvaronc, aki udvarol a második képen szereplő királynőnek. A harmadik kép csak félig van kész, még nyáron kezdtem el a Balcsin. Szeretnék majd rárakni világítós kis plankton bigyókat, meg űrnövényeket, esetleg némi nyálkát. Meg a középső rákhús szerű képleten kell még dolgozni egy kicsit, hogy rendesen beforduljon térbe. 50x70es feszített vásznon csücsül, szintén olajjal készült.
Ezt az utolsót szeretem a legkevésbé, túl gyorsan készült, túl egyenetlenek a felületek, valószínű vissza kell még csiszolnom egy-két helyen. A jobb felső sarkát teljesen át kell gondolni, és erre is kell még pár tereptárgy. De a táncoló kis lényeket szeretem rajta, mindenképpen meg szeretném menteni őket, szóval ez lesz a második, amit kezelésbe veszek majd. Szintén 50x70es, vászon, olaj.
Azért is jó lényeket festeni, mert, ha valaki rákérdez egy részletre, megcsillogtathatom a biológus családban rámragadt szaktudásom. Egy példa: Sári, ez mi, kittinpáncél? Erre én nagy okosan: Hát igen, valószínüleg egyfajta nitrogéntartalmú poliszaharid. Höhö. Meg: Ezek meg micsinálnak? Egymásra folynak? Mire én: Ilyesformán képzelem el a földönkívüliek koituszt megelőző nászi táncát.- Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy mégis megérte tűrni, hogy a bátyám gyerekkorunkban pókokat tenyésszen a vécében.
Még legalább 4re van ötletem, de jó lenne, ha sikerülne egy 10részes sorozatot összehozni. Már írtam korábban, hogy egyre jobban izgat egy lény-kisplasztika kérdése, szóval ahhoz is elkezdem majd csinálni a vázlatokat.
Ha a lényekkel készen vagyok, akkor rátérhetünk a szövetes projekt ötletemre. Már tök rég foglalkoztat a szövetek metszeteinek dekoratívitása, csak kicsit megcsavarom a dolgot: pl. diófa szállítószövetére békabőrt húzok és csalánsejteket ültetek rá, ennek a mikroszkópikus metszetét meg lefestem. És a laikus néző nem fogja tudni, hogy vmi undi mutánst néz, csak az absztakt festményt látja majd.
Újra érzem magamban a tettvágyat, ami eléggé elkerült mostanában a betegségek meg külföldön-levés meg a kiállításszervezés miatt. Ja, amúgy elég jó lett, iszonyat fura érzés volt látni az emberek arcát. miközben a képeimet nézték. Olyan gyomorcsiklandós, hogy szegény Daninak folyton a karját kellett rángatnom, meg vihogtam neki, hogy néézd, az én képeimet nézi, nééézd, vigyorog, nééézd, lefotózza! Ha másra nem is, arra jó volt, hogy rájöjjek: kell egy saját kiállítás. Vagy max. egy másik emberrel. De inkább csak saját :)
p.s.: a fotókért köszönet az unokatesómnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése